Te jó ég, hogy hányszor gondoltam és mondtam ki ezt a mondatot megboldogult lány- és kamaszkoromban és hányszor látom most a ti arcotokon, amikor megyek a boltban keresztül a gyerekekkel, szállok fel a buszra velük, megyek értük az oviba vagy a bölcsibe, vagy jövünk onnan el, vagyunk a játszótéren, családi napon, vagy a lépcsőházban a liftben, de különösen akkor, ha egyszer napközben teli bevásárló táskákkal gyerekek nélkül jövök haza, mert sikerült úgy intézni, hogy egyedül vásároljak be*. 

Látom, hogy ezt gondoljátok, amit én is annyiszor gondoltam és hogy magyarázzam el, hogy mennyire sajnálom, és mennyire szeretném, hogyha Ti is sajnálnátok. Mármint nem engem, engem igazán nem kell, hanem - hogy is mondjam - ezt az egész torz és fals képet, amit magunkba szívunk (de honnan, miért) és ami miatt aztán végül - persze nem tudom biztosan, de valahogy az ember érzése mégis ez - itt találjuk magunkat a liftben, a boltban, a játszin, a gyerekekért rohanva, sajgó derékkal, türelmetlenül és elcsigázva szemben ezekkel a tekintetekkel, amik azért is különösen dühítőek, mert bennük gyermektelen magunkra ismerünk. Elnézést a többes számért, ez csak a reményem fejezi ki, hogy nem vagyok egyedül. (Persze, tudom, hogy nem vagyok egyedül.)

Ezt mindig le kell írnom, hogy ne csússzon el a mondanivalóm: imádom a gyerekeimet. (Rendes keresztény neveltetésben részesültem, anyukám nekem is mindig elmondta, hogy imádni csak az Istent lehet, úgyhogy mérföldkő ezt is leírni ám. És még mielőtt: nem, nem úgy imádom őket, mint az Istent. Éppen azért, mert a teremtettség egyediségét és elmondhatatlan - ezért nem is erőlködnék ezzel tovább - különlegességét látom bennük.) Nem tudnám elképzelni az életemet nélkülük. Nagyon szeretem a rutinjainkat, és egy sor olyan dolgot szeretek még, amiket sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd szeretni fogok, sőt, örömömet lelem bennük - mert, tudod, nem vagyok az a típus, aki csak otthon ül és unatkozik. És mégis: szeretem összehajtogatni a ruháikat, szeretem a lányom haját befonni, szeretek olyat főzni nekik, amit az utolsó morzsáig eltüntetnek, szóval ez is vagyok, ez is lettem, és örömömet lelem ebben sokszor.

De nem mindig. Ezért ez foglalkoztat. Hogy miért nem tudtam én ezt. Hogy ez ennyire kimerítő. Egész nap itthon lenni a gyerekekkel, ellátni őket és azt látni, hogy mások nyilvánvalóan azt gondolják, hogy én ilyenkor csak itthon ülök és unatkozom? Ti miért gondoljátok ezt rólam, pusztán azért, mert két gyerekkel jelenek meg bárhol? És miért gondolja azt az Intézmény (bármelyik), hogy "anyuka" (bármelyik) a végtelenségig terhelhető?

Mit tudtok ti rólunk? Mit tudtam én rólatok? 

Tudom, látom, hogy hazai viszonylatban hamar, túl hamar "mentem vissza" dolgozni (külföldi viszonylatban meg túl sokáig "voltam itthon"). Az igazság az, hogy sosem "jöttem el". Mindig itthon vagy itthonról dolgoztam, mindig van munkám, megkeresésem is, de meg is találom, mert így működöm és a hivatásom a részem, azt nem helyettesítette, ölte ki vagy vette át az a biológiai tényező, hogy közben két igazán különleges gyerek anyja Gyermek Édesanyja lettem. De ha nem dolgoznék és csak a gyerekek lennének, még jobban zavarnának ezek a nézések. Még jobban utálnám magam azért, hogy valaha én is így néztem másokra.

Amikor még azt gondoltam, hogy én majd biztos nem leszek "olyan" "anyuka". Aki elhanyagolja a barátait és a hivatását. 

És most azon kapom magam, hogy a gyerekeim születésnapján kívül senkiét nem tudom észben tartani. Nem vicc, a legjobb barátnőmet elfelejtettem felköszönteni a szülinapján.

Azt gondoltam, hogy majd sosem adom fel az álmaim a gyerekek miatt. 

És most azon kapom magam, hogy másfél éve nem írtam ide bejegyzést. 

Látva az elcsigázott, türelmetlen anyukákat az orvosi rendelőben, az utcán, a boltban és bárhol, azt gondoltam: én majd biztos megtalálom a módját, hogy elszórakoztassam azt a szegény gyereket, hát micsoda szörnyeteg ez a nő! És most ugyanilyen elcsigázott, türelmetlen anyuka vagyok én is, természetesen az egyetlen, akinek a gyerekei nem tudnak "normálisan viselkedni" nyilvános helyen.

De tényleg, "normális viselkedés"? Miért mondom ki most én is azokat a szavakat és adom tovább a gyerekemnek a mintát, amit mélységesen megvetek, a szavakat, amiket sosem értettem és miután megértettem, mindig is tiltakoztam ellenük? Hogy hagyhatja el a számat ilyesmi? Hogy hagyhatta el régen olyasmi, hogy "otthon ül és unatkozik". 

Ha nem megyek bele az önvádaskodás utcájába - vagy inkább megpróbálok kijönni onnan - akkor egy út marad: annak feltérképezése, hogy miért van ez így? Miként lehetséges, hogy a potenciális anya ennyire mélyen megveti a már anyát? Azt értem, hogy valaki, aki nagyon szeretne, de nem lehet, miért. De _én_ miért gondoltam így? Te, akinek lehetne, miért gondolod így? Miért nem tudtam semmit erről az egészről? Miért láttam teljesen másképp? Miért gondoltam, hogy ez az egész pusztán döntés kérdése és minden csak rajtam múlik meg a hozzáállásomon, és ha ez így van, akkor miért mondom ki mégis az Összes Tiltott Szót, amit mindannyian utáltunk? Nem találunk ki valamit erre, amiből erőforrás is lehetne akár? Vagy: megpróbáljuk kijelentő mondatok és ítélkezés helyett feltenni egymásnak a kérdéseinket?

Ps.: Légyszi ne mondjátok meg nekem a tutit. Ne mondd meg, hogy mi a megoldás. Csak tedd ide a kérdéseidet, ha vannak. Köszönöm. 

*FYI: Családunk és gyermekeink létfenntartásához szükséges teendők elvégzése, alapszükségleteik ellátása nem számít én-időnek, abban az esetben sem, ha éppen egyedül végezzük, mert a me-time csak olyan tevékenység lehet, ami nekünk, saját magunknak okoz örömet és bennünket gyönyörködtet, feltölt. (Az én-idő definíciója, forrás: én.)

Kép forrása: Egy Titkos Anyukás Facebook-Csoport