Lassan négyéves lányom szűnni nem akaró kérdései közé - miből készül a nyálunk? melyik hombolygón élünk? mi most angolul beszélünk vagy rendesen? - egy ideje masszívan beférkőztek a halállal kapcsolatosak. Ha alszunk, akkor meghalunk-e, mi történik, amikor meghalunk, mikor halunk meg, mitől nem halunk meg és a többi. Egy újságíró és egy lelkész lánya - a kérdései megkerülhetetlenek és azt hiszem, a legtöbb teológusnak alaposan feladnák a leckét. 

Nem történt haláleset a családunkban, itthon ilyesmiről nem beszéltünk, egyszer így jött haza az oviból, és azóta nem tudunk napirendre térni efelett. Úgy érzem, hogy a válaszaink nem elég megnyugtatóak. Talán azt szeretné hallani, hogy nem halunk meg. Őszintén sajnálom, hogy ezt nem mondhatjuk neki.

Viszont, valamiért, a tarsolyomban lévő kész válaszokat sem esik jól elővenni. Pedig jó lenne azt mondani, amit nekem is mondtak, mikor meghalt Bundás kutyám, aki baba koromtól kezdve őrizte az álmom a nyíregyházi parókia udvarán, hogy a halál után a mennyben találkozunk és együtt leszünk újra mind. De rá kellett jönnöm, hogy a mennyek országával kapcsolatban csak egy dolgot tudok biztosan: azt, hogy közöttünk van. Arra szeretnék törekedni, hogy ezt megélhessem, és hiszek annyira Istenben, meg az ő megfejthetetlenségében, hogy rábízzam az élet nevű biznisz halál utáni részének megszervezését. Addig pedig reménykedem, hogy az lesz majd életem egyetlen olyan élménye, amiről nem fogok tudni tudósítani.

De a miért-korszak, sajnos, ebben az esetben fittyet hány a misztikumra.  

Odáig jutottunk - az apja egy virágos hajráf segítségével magyarázta neki - hogy innen, az elejéről indul az életünk. A kisbabánké még alig kezdődött el, az övé - a kérdezőé - alig jár csak efölött, aztán anya következik, ő feljebb tart már, apa még feljebb, de még mindig nem teljesen a közepén, és ez a nagy karéj, ez még itt mind hátra van. Majd itt leszünk öregek, és itt a vége. 

Este, elalvás előtt legtöbbször a "mitől nem halunk meg"-kérdés kerül elő. A téma folyamatos életben tartása miatt nem múló zavarral küszködöm, de lerázni sem akarom, ha beszélni kell róla, hát beszéljünk. Először a lehető legszekulárisabb választ adtam, ettől zavarom nem enyhült, de legalább időt nyertem: ha sokat mozgunk, sportolunk és egészségeseket eszünk, mi is egészségesek leszünk és tovább élünk. Habár végig ott motoszkált bennem az a dermesztő gondolat, hogy az élet és a halál vonatkozásában még ez sem garancia semmire, és egy pillanatra az én felnőtt szívem is kihagyott. Aztán felsoroltunk minden egészséges ételt, amit ismerünk (ez jó sokáig tartott). Másnap alig evett édességet és ebédre betolta az összes brokkolit.

Azt sem szeretném, hogy belemenjünk a Mikulásnap-környéki játszmához hasonlatosba, immár full-time, miszerint "a jó emberek a mennybe jutnak, a rosszak meg a pokolba", ha már egyszer megbeszéltük, hogy nincs olyan, hogy jó gyerek, meg rossz gyerek, mert még a legjobb gyerekek is rosszak néha és a legrosszabbak is tudnak nagyon jók lenni.

A mentőövet végül - habár ennek a körnek még koránt sincs vége, azt hiszem - a lányom dobta oda nekem valamelyik este, mikor azt kérdezte: hol lakik az Isten és meglátogathatnánk-e? Erre már jó szívvel tudtam azt válaszolni, hogy Istennel akkor találkozhatunk, amikor meghalunk, addig a jelenlétét érezhetjük, amikor szeretjük egymást. Úgy éreztem, hogy hosszú idő után, végre sikerült megnyugtató választ adnom. 

De tényleg, ti mit felelnétek?