A legismertebb apás szülés
Avagy az istálló-perspektíva

Amióta szültem, egyre jobban foglalkoztat a betlehemi történet láthatatlan perspektívája. Ezt a bejegyzést azért időzítettem karácsonyra, mert Jézus születése talán a történelem legismertebb apás szülése. Duplán. 

Isten minden kétséget kizáróan részese volt, Krisztus földi nevelőapja szintúgy: József vállalta a számkivetettséget és végignézte szeretett nője fájdalmait. Megszületett az Isten fia, és vele együtt egy földi, hús-vér család is.

Fényes csillag és angyalok - számunkra, kívülről ilyen ez a jelenet ősidők óta. Odabenn Mária és József biztosan nem így látták, amikor éppen történt - lüktető, párás, istállószagú, fájdalommal és félelemmel barát földöntúli boldogság vehette körül őket, mint minden új élet kezdetét. (Igen, a császárosakét is.) Biztos vagyok benne, hogy József ekkor is társa és kísérője tudott maradni Máriának. Neki nem volt más választása, nem vette őket körül kórházi személyzet, szülésznő, dúla, bába vagy tapasztalt női rokonok hada.

A ma szülő nőket kísérő férfiaknak vajon van választásuk? Szeretik, szeretnék ezt látni? Mondhatják azt, hogy nem? Ha igen, tudunk őszintén beszélni a nem okairól? Készen állok arra, hogy így lásson? Ő készen áll arra, hogy így lásson engem? Mióta lett az apák jelenléte a valódi partnerség fokmérője? 

***

Műtős ruhában sietek a szülőszoba felé. A nőhöz, akit kísérni jöttem, és akit túl régóta ismerek ahhoz, hogy nehéz legyen így látni. De megígértem, hogy nem lesz egyedül, hát itt vagyok. Már a folyosón hallom a baba lódobogás-szerű szívhangját, soha ilyet azelőtt. Az én szívdobogásom is hozzá erősödik. Ahogy belépek, szemben velem, premier plánban lába között két másik nő, burkot repesztenek éppen. Ő még nem vett észre. Az ajtóban megtorpanok. Elmenekülhetnék, a lábaim indulnának, érzem, hogy reflexből ez is történne, egyáltalán nem akarom ezt látni, nem vagyok erre felkészülve, segítség.

Lélekjelenlét és ígéret.

Ezek tuszkolnak be az ajtón, miután valahogy elcsitult a tized másodpercnyi pánikroham, ami az imént úrrá lett rajtam.

Ezek hámozzák le tíz körömmel kapaszkodó, zsigeri első reakcióm az ajtófélfáról. 

Megfogadom, hogy derék fölé állok, nem érdekel, mi van alul, nem nézek oda többet. Hozzá jöttem, ez a dolgom. Csak rá figyelek. Hang vagyok és kéz, amibe kapaszkodhat. Megérkeztem, minden rendben, mondom, rám mosolyog. Fogja a kezem, együtt lélegzünk. 

Sűrűsödnek a fájások, de nem hagyják békén. Oxitocyn, tágítás, nyomkodás, fáj neki nagyon, én meg honnan tudjam, mi indokolt, mi nem? Mit csináljak és mit nem? Jönnek-mennek, nézik, mondják, ő egyre inkább kétségbe van esve. Szinte megkönnyebbül, mikor az ügyeletes orvos - a baba túl magas (vagy túl alacsony?) szívhangjára hivatkozva császárt javasol. Aláírja, eltolják, nekem kinn kell maradnom. 

Rövid idő múlva hallom meg a sírást. Kitolják a babát, én követem őket. A kislány nézeget csendben, ahogy beszélek hozzá. Megcsinálom az első képeket. 

Másnap egy közös barátunkkal együtt bemegyek, vagyis mennék, de csak a gyermekágyas osztály előterében találkozhatunk. A fal mellett szaladó korlátba kapaszkodva, görnyedt háttal kicsoszog. Leül. Beszélgetünk, és egy idő után arra kér, ne nevettessük ennyire, mert az rohadtul fáj neki.

Most már én is tudom, mennyire.

Nem a férjem története ez, hanem a sajátom, még a gyerekeim születése előtti időkből. Egyszer voltam én is 'apuka' a szülőszobán. Gyerekkori barátnőmmel mentem, mert nem volt senki, aki kísérje. Utána a tejfakasztó is megvolt, ahogy illik. Másnap esett az eső, május volt és engem ez az egész, szüléssel, esővel, májussal és némi másnapossággal vegyítve teljesen magával ragadott. Akkoriban - lassan öt éve - már rég nem írtam verseket, de ez kiszaladt belőlem. Talán még az anyának sem mutattam meg.

Májusi eső

minden zöldül, és én fáradok.
görcsbe rándít, mint
születéskor az élet

fogynak az ötletek, királyok,
főpapok. meghallom
vegytisztán lüktetésed.

nem hittem, hogy lesz majd erőm
végignézni, milyen
életben maradni, ahogy

vajúdik a test.
ahogy sír, de nem temető.
sőt, éltet, ösztön, él.
hogy csodát tettél
                            mégis
magadra hagytak
császárok, orvosok, főpapok
hogy csodát tettél
                            mégsem
állt meg az élet

 

Bennem akkor tengermély tisztelet ébredt az élet és a női fájdalom iránt, és ez az élmény komolyan felkészített a saját szüléseimre is. Megtudtam, mi történik a zárt ajtók mögött. Hogy ez is megtörténik, elkezdődik és vége van. Lehullott a lepel mindarról, ami addig balladai homályba veszett. Belül voltam az istállóban. És másnap láttam csak meg a fényességét.

A másik oldalról, szülő nőként persze ez az egész nem mindig fényes, még másnap sem. Ezért nagyon fontos, hogy amikor a kórházi hierarchia legkiszolgáltatottabb láncszemeként próbálsz túlélni, lásd magad a másik, a társ szemével is. Aki nem tudott a fájdalmadig veled menni, csak a kapujáig kísérhetett, de onnan becsülettel végignézte. Fejet hajt előtted, és ettől kezdve másképp néz majd rád.

De az sem magától értetődő, hogy ő képes erre, amire manapság képesnek kell lennie. Mert nincsenek körülöttünk dúlák és tapasztalt nőrokonok. A kórház pedig senki lelkével nem ér rá foglalkozni. Egymásnak vagyunk és egymásért. Ahogy te képes vagy vezetni, úgy ő is képes lesz kísérni. Mind tanuljuk ezt.

***

Mária érzi, hogy már nincs sok hátra, mégis nagyon elfáradt. József hideg vizet önt a gyolcskendőre. Nehezen tudom elképzelni, hogy az ajtófélfának támaszkodva, távolról nézné, ahonnan mi. Szerintem Mária arcát és nyakát törölgeti, bátorítja, és engedi magát megszorítani, amilyen szorosan kell, míg Jézus fel nem sír.

Megszületett.

A többit már ismeritek.

A bejegyzés trackback címe:

https://doraetlabora.blog.hu/api/trackback/id/tr6613518517

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

dora et labora

keresztény | újságíró | feminista | édesanya Laborczi Dóra személyes blogja.

Kövess a Facebook-on