Gyónás

Az egyházi év szerinti ítélet vasárnapján hűvös már a reggel, elkél a kardigán. Jól is áll neki a fekete. Sötétszürke táskával a kezében, fényesre pucolt cipőben várakozik. Sötét nadrágja a felhajtásnál kiszakadt, a fehér ing nyaka halványsárga, fekete körszakálla rendezetlen, szemüvege ferde kissé. Vasárnap reggel ritkán jár a troli, ilyenkor szeret BKV-zni. Nem kell kerülgetni a pillantásokat, nem muszáj megállás nélkül udvariaskodni, sem bosszankodni az udvariatlanok miatt. Általában ilyenkor fésüli át az össze-vissza göndörödő hajtincseket, és az aznapi prédikációt.

A táska fülét szorongatja, mintha abba kapaszkodna, hogy el ne vesszen – hanem örök élete legyen –, de hiába minden erőfeszítés, nem tud másra gondolni. Az alapos reggeli zuhanyzás, sikálás és dörzsölés dacára, pórusain keresztül a tegnap este illata párolog. Leszáll. Csukott szemmel is tudná az utat a szemközt magasodó kék toronysisakos, szürke templomig. Nem néz szét, mielőtt rálépne a sínekre. Sietve húzza vissza a lábát, mikor csengetve elkanyarodik az orra előtt a villamos. 

priest-running-v1.png

Oldalt megy be, mint mindig. A sekrestyeajtó kimunkált kilincsén megpihen a keze, hogy ne testben, de lélekben is megérkezzen a bűnös szombat estéből a dolgos vasárnap teendői közé. 

Odabenn minden a helyén, minden ismerős, csendesül a szív és kisimul a kedély. Áldás, békesség. Évszázadok dohos szentségszaga fedi el az elviselhetetlen, bűnös párolgást is. Az asztalon egy kancsó víz, két pohár, egy fekete fésű, néhány szelet sütemény. Táskájából a kopott, bordó terítőre rendezgeti a jegyzeteit, a Bibliát, valamint az elrongyolt szélű énekes- és liturgikus könyveket.

Leveszi a kardigánját. A mozdulatról újra eszébe jut az este, a puha anyag alatt a bársony bőr, és az illat – Uram, irgalmazz – és már simul is az ingnyakba a kolláré, libben a szögről leakasztott palást. A gombok engedelmesen illeszkednek a díszes sujtásba. Helyreáll a vérkeringés. Kezét a vizes kancsóba mártja, nedves ujjait végighúzza a fésűn, sűrű, fekete haját hátrasimítja, a tükörből ismerős arc néz már vissza rá. Meghozzák a kávét. Mire megissza, átfutja a prédikációt, megszólal a harang. Ez is rutin, biztonságos.

Miközben a padsorok között vonul, felméri a terepet. Ismerős, szürke arcok mindenütt. A kezdő ének a fogyatkozó nyáj erőtlen bégetése. A prédikáció színtelen és semmitmondó, pedig a végítélettől kezdve az ötszáz éves reformációig mindent belead. Különben minden rendben. Lezajlik. 

Az úrvacsora előtt lép ismét az Úr asztalához. Testvéreim, amikor most az Úr szent vacsorájának ünneplésére készülünk, meleg, határozott hangja betölti a tágas teret.

Szemközt, középtájon, az egyik sorban látja meg a nőt. Nincs egyedül, egy kopasz, tetovált férfi ül szorosan mellette – hallgassuk meg a tízparancsolatot. Ha akarna, se tudna máshová nézni. A gyónási kérdésekre – vallod-e magadat bűnösnek? bánod-e igazán bűneidet? Megbocsátottál-e mindazoknak, akik… – a kopasz artikulálatlan üvöltéssel felel:

- Megfizetni ki fog?

A hirtelen beálló csendet halk morajlás, majd az egyházfi hangja töri meg, ezen felbátorodva mások is be-bekiabálnak.

- Itt nem ordítozunk csak úgy, uram!
- Kérem, ez itt nem egy kupleráj!
- Pedig én látok kurvát, meg kuncsaftot is – emelkedik fel széles mellkassal a kopasz, és fenyegetően a néhány padsorral mögötte ülő, legutóbbi mondatot beszúró idős úr fölé magasodik. 

A kopasz a nő unszolására elindul a szívekkel és monogramokkal összekarcolt, sötétbarna padból kifelé, majd szélesre tárt karokkal hátrálni kezd a főbejárat irányába, végig szemben az oltártérrel, hogy a tiszteletes ne is érthesse félre a neki szánt, megkülönböztetett figyelmet. 

- Lehet, hogy ebben a lebujban ingyenesek a szolgáltatások... – sziszegi, miközben a nő csitítja:
- Ne csinálj jelenetet, majd odakinn lerendezzük vele a dolgot.

A lelkész, a hosszú, vörös szőnyeg másik végén, áldásra emelt kézzel, reszkető lábakkal folytatja: íme, minden kész, járuljatok az Úr szent asztalához, az Úr békessége legyen mindenkor veletek. Mikor a távozók kinyitják a templomkaput, elvakítja az éles napfény. A két alak sötét sziluettje, mint egy inverz oltárkép, mostantól az idők végezetéig otthagyja lenyomatát a boltíves ajtókeretben. Várni fogják odakinn. Vagy, ha majd eljön a végítélet.

Az áldás is hunyorgós még. A keresztvetés első, elnyújtott mozdulatával – a feje búbjától az ágyékáig – porba hullik az otthonosság. Hogy meg tudjon állni, a lábaiban marad még valamennyi. 

Az istentisztelet után elmarad – bánod-e – a rendes elköszönés és kézfogás a hívekkel a főkapunál. Tolvajként surran ki – igyekezel-e – a sekrestyeajtón a tiszteletes. Futás közben türelmetlenül próbálja lerángatni magáról papi ruháját, de az apró gombok nem adják meg magukat. Az odabenn biztonságot adó és mindent elfedő ornátus – megbocsátottál-e – feltűnést keltő jelmezzé változik idekinn és a szembe széltől rátapad, mint a bőr. Lobogva iszkol – hiszed-e – a fekete palást a bérházak alatt.

A bejegyzés trackback címe:

https://doraetlabora.blog.hu/api/trackback/id/tr3313236755

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

dora et labora

keresztény | újságíró | feminista | édesanya Laborczi Dóra személyes blogja.

Kövess a Facebook-on