Fájdalmak asszonyai

Egyszer egy stílusgyakorlat kurzuson Tóth Krisztina azt monda, hogy vannak a magyar nyelvben irodalmi szempontból túlterhelt szavak, amelyeket a magára valamit is adó író- vagy költőjelölt jobb, ha elkerül. Ilyen például a fájdalom, a szerelem vagy a haza. Sokáig megfogadtam ezt a tanácsot, két szülés után mégis azt gondolom, hogy többet kellene írnunk és beszélnünk a fájdalomról.  

det_1.jpg

A bátorság parancsa

Mindkét szülésem előtt, alatt és után ezt az igét daráltam fejben:

Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfija, betegség ismerője. (Ézs 53,3)  

 Váltakozva egy határozott ószövetségi utasítással: 

Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz. (Józs 1,9).

És gyakran mantráztam azt is, hogy:

Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem. (Fil 4,13)

Igazán nem szoktam minden helyzetben gondosan betárazott igehelyeket rángatni elő, hogy azokkal az Úr haragjaként csapkodjam fejbe egy sajátos - szigorú és önkényesen felállított - mérce alapján bűnösnek ítélteket. A szülést megelőző időszakban viszont felerősödnek bennem ezek a mondatok, furcsa belső őserővel és természetességgel visszhangzik és állandósul az addig kívül keresett és ritkán, egy-egy pillanatra elkapott szentség. Nem ezoterikus-ősanyás kavalkád ez, hanem mélyen biblikus. Mindebből egyenesen következik, hogy a legtöbbet ilyenkor gondolok Jézusra. A másokért vállalt szenvedés addig soha be nem járt útjain, a fizikai kiszolgáltatottság és fájdalom magányában ismerem fel őt leginkább. 

Szerintem, ha a Bibliát nem annyira patriarchális korban írták volna, mint amilyenben, valószínűleg a női fájdalomról is több szó esne benne. Ezek híján kapaszkodom ezekbe az igékbe, ahogyan az újszülött kapaszkodik esetlen, ölelésre még képtelen kis kezeivel bármibe, amit elér.

A második gyerek

élete első napján nem tudott mibe kapaszkodni. Sem az én kisujjamba, sem más ember kezébe, esetleg egy puha ruha redőibe, és csak remélni merem, hogy apja távolról, kedvesen őt szólítgató hangját hallva, legalább néhány másodpercre meg tudott nyugodni. Lányom szinte háborítatlan, őserőket mozgósító születéséhez, azonnali, puha találkozásunkhoz képest a fiam a semmibe érkezett, tűszúrások és vizsgálatok sűrűjébe, egy érintés nélküli, rideg világba, mialatt engem összevarrtak. Egy pillanatra láttam ordítani, magzatmázosan és kétségbeesetten, de minden kétséget kizáróan életben és egészségesen.

Az első szülés is fájt, de tényleg nem így. Akkor nem volt vágott seb és tudtam, hogy éppen én adom az új életet a fájdalomért. (Hello, Jézus.) Mégis, az egész más volt, egész más. Az a fájdalom hozzám tartozott, fel tudtam rá készülni, ki tudtam lélegezni, bele tudtam helyezkedni. Tompa volt és természetes. Ez a másik kívülről jött, elkerülhetetlen volt, életmentő, szükségszerű, mégis illetéktelen, durva és éles. Elfogadtam, hogy ennek így kellett lennie, de a testem máshogy emlékezett: hetekig olyan álmaim voltak, amelyekben nem voltam ura a testemnek és a hozzám tartozó dolgoknak: fogdostak az utcán, foglyul ejtettek idegen férfiak, meg akartak erőszakolni a kórházban vagy be akartak törni a lakásomba. Egyik álmomban sem szerepeltek ismerősök, arcokat sem láttam, tehát nem konkrét emberekről szólt, hanem a testem kiszolgáltatottságáról. 

Pedig nekem sosem voltak ilyen jellegű traumáim, férfi soha nem emelt rám kezet, sosem zaklattak szexuálisan, én szerető, támogató párkapcsolatban élek, és gyerekkoromban apukám is csupa hasznos dologra tanított, például, hogy mit kell tenni, ha meg akarnának erőszakolni vagy, hogy ne maradjak olyan pasival, aki a testi-lelki integritásomat veszélyezteti, mert annyit nem ér az egész. 

Az első tizenkét óra

pokol. Nem mozdulhatsz, az érzéstelenítés múlik, a friss metszés a hasadon sajog. Pihenni úgyse tudsz, számolhatod az infúzióból elmondhatatlanul lassan szivárgó cseppeket, vagy a függöny redőit az ablakon, és imádkozhatsz az ablakon túli Istenhez, aki - ebben az állapotban legalábbis nagyon úgy tűnik - nem szívleli az efféle helyeket. A gyerekeddel, ki tudja, mi van, kibírhatatlan, az idő alig telik, aztán jön a hír, hogy jól van és ha nem lesz lázad, estére talán együtt lehettek.  

Mikor végre kézbe veheted, szembesülsz azzal, hogy _fizikailag_ képtelen vagy ellátni, ő pedig üvölt, és ez új, mert az előző nem üvöltött. Nincs nagy teher a válladon, pusztán annyi, hogy a kétségbeesését, megszületéssel járó traumáját neked kellene oldani, de képtelen vagy rá. És mégis, a friss vágott sebbel, az éles, idegen hasítással a testemen, mikor még felülni sem voltam képes, sem eljutni a mosdóig, el kellett látnom és helyre kellett szeretnem egy újszülöttet.

Azokban az órákban és napokban is végig Jézusra gondoltam.

És a vikingekre.

Akiket összekaszabolt testtel, közvetlenül a csata után, férfias fintorok kíséretében feltápászkodni, majd újra vikingkedni (harcolni vagy piálni) látunk már a következő, gondosan megkomponált jelenetben.

Az, hogy shieldmaidenként kezdtem el tekinteni magamra és harci sérülésként az összekaszabolt testem friss sebeire, engem előremutatóbb magatartásra sarkallt, mintha az egészségügyi rendszer egyik legkiszolgáltatottabb tagjaként - ami igazából voltam - merülök el az önsajnálatban és a kétségbeesésben. 

A császár utáni első napok minden eddig tapasztalt fájdalomnál durvábbak voltak. Pedig túl vagyok egy begyulladt bölcsességfog-műtéten, egy spontán szülésen és néhány tizenkét órás epe- és vesegörcsön. Minden túlzás nélkül annyira kemény volt a második szülésemet követő időszak, hogy tetőtől talpig vikinggé, azon belül pedig a szó legszorosabb, húsbavágó módján kellett Krisztus-követővé válnom, hogy ép testtel és lélekkel kibírjam. Ez adott tartást és biztonságot, a fájdalmamnak pedig távlatot és értelmet. 

Sors, társak

Miután - Jézusnak, a vikingeknek és a rengeteg fájdalomcsillapítónak köszönhetően - hozzákeményedtem a fájdalmaimhoz, kiderült, hogy a szoptatással és az érzelmeimmel is küzdeni kell. Elérzékenyülten gondoltam egyfolytában haza. Könny szökött a szemembe, amikor arra gondoltam, mennyire elviselhetetlenül szeretem a lányomat és a férjemet. Vagy arra, hogy miért ebben a kiszolgáltatott, steril magányban érzem igazán, hogy sokkal mélyebben, mint ameddig a fájdalmaim érnek. Fájt az egyszerű, hétköznapi dolgainkra gondolnom, ahogy palacsintát sütünk vagy sétálunk. Minden alkalommal elsírtam magam akkor is, amikor eszembe jutott, hogy a két szülésemben egyetlen biztos és közös pont volt: ahogy a férjem a fejemet fogta és beszélt hozzám.

A kórházi napok során viszont láttam több, frissen szült anyukát is magam körül.

Láttam a koraszüléses, tizenhét éves lányt, aki az intenzíven közös megfigyelésünk alatt könyörgött a párjának, hogy jöjjön be hozzá és hozzon neki törülközőt, mert semmi nem volt nála – és hallottam, ahogy a pasas üvölt vele a telefon másik oldalán.

Láttam a friss császáros sebbel járni alig bíró kismamákat, amint a legszebb, tapadós ruhájukba préselik magukat és úgy csoszognak ki látogatási időben az apuka és a többi rokon színe elé - és hallottam, hogy cserébe szinte kizárólag kéretlen tanácsokkal látják el őket. Milyen élet várhatja otthon ezeket a nőket, hogyha egy komoly sebészeti beavatkozás után néhány nappal vagy órákkal is az a feléjük támasztott elsődleges (de legalábbis létező) elvárás, hogy jól nézzenek ki?

Hallottam, amint az egyik apuka kedves kérdésére: mit hozzak neked? érkezett az azonnali, kétségbeesett válasz az ordító csecsemőt rázogató nőtől: nyugtatót!

Innen a legtöbb nő úgy ment haza, hogy azt érezte, ez az egész egy tragédia. Nem tudta megszülni, nem tudja szoptatni, és sem a kórházi személyzettől, sem a párjától, sem az anyjától vagy más rokonoktól nem várhat érdemi segítséget, csak elvárásokat. Alig él, és azt érzékeltetik vele az összes létező csatornán, hogy ő nem csinálja jól. És ezt erősíti a folyamatosan, keservesen üvöltő újszülött is. Lehet, hogy tényleg nem csinálja jól. A kórházban pedig a legtöbb helyen – tisztelet a kivételnek – csak arra számíthat, hogy azt mondják: ezt magának kell tudnia, anyuka. (Itt mindenkit így hívnak, ez az a hely, ahol senkinek nincs neve.)

De mégis, honnan tudhatná?

Így lesz teljes pokol az első néhány napból és hétből, aminek pedig konstans karácsonynak, babaillatú mennyországnak kellene lennie, így lesz a világ legkiszolgáltatottabb lénye abból, akinek a legerősebbnek kellene lennie, és ezért mennek úgy haza a frissen szült nők a gyermekágyas osztályokról, hogy ezt _soha_ a büdös életben még egyszer nem akarják átélni.

Például, ezért is kellene többet fektetni az egészségügybe, hogy emberhez és újszülötthöz méltó körülmények közé és nyugodt édesanyjuk ölelő karjaiba érkezhessenek a legújabb magyar állampolgárok. Ezért kellene komolyan venni a nők igényeit és fájdalmait. Nem mintha panaszkodnának, én sem azért írtam le ezeket. Hanem azért, hogy tiszteljük és támogassuk őket, a harci sérüléseikkel együtt, hogy elmondhassák, ha akarnak róla beszélni és tartsuk tiszteletben, ha nem. Hogy tudják, hol kereshetnek és találhatnak vigaszt és segítséget. (De tényleg, hol?) Hogy tudják, nem azért érzik úgy, hogy ennek nem így kellene történnie, mert velük van a baj, hanem mert ennek tényleg nem így kellene lennie.

Ordító különbség 

Sokat töprengtem, vajon leendő szülők, édesanyák és családok szempontjából jó-e, ha megírom ezt a bejegyzést. Én sem bírom a rémtörténeteket, ezért szeretném hangsúlyozni, hogy korántsem minden szülés rémtörténet, sőt, nekem az első csodálatos volt, és akkor a körülmények is azok voltak, amiért a kistarcsai szülészetet és gyermekágyas osztály csecsemős nővéreit külön is meg szeretném említeni. Az ügyeletes doktornő körültekintően, fölösleges beavatkozások nélkül, teljes partnerként tekintve ránk vezette a szülést, a gyermekágyas osztályon pedig megtanítottak például fekve szoptatni és amikor az epegörcsöm miatt beadtam a lányomat a csecsemősökhöz, fecskendőből, az én lefejt anyatejemmel etették meg. A második szülésemkor a terhesgondozásomat végző, majd a szülést levezető orvosok is nagyon emberségesek és profik voltak, de a két gyermekágyas osztály között ordított a különbség - ahogyan a két újszülött között is. Utóbbi aztán elmúlt, és mostanra a fiam is hasonlóan nyugodt, érdeklődő baba lett, mint amilyen a lányom volt kezdetektől. Végső soron ez is egy sikertörténet: a legnehezebb kezdetet is ki lehet hozni nyerésre.

Végül azért döntöttem úgy, hogy elmesélem a történetemet, mert egyrészt engem gyógyít, másrészt, ha nem adjuk tovább egymásnak őszintén, a babaillattal és addig soha meg nem tapasztalt érzelmekkel, de a valós fájdalmakkal és kiszolgáltatottsággal együtt ezeket, akkor se felkészülni nem tudunk rá, se felismerni nem fogjuk tudni azokat a pillanatokat, amikor másképp is csinálhatnánk. Utóbbi esetben szoktam én a második igébe kapaszkodva, keményen és szilárdan áttörni magam azokon a helyzeteken, napokon és heteken, amiket a terhesgondozás és a magyar egészségügy, a szülés és gyermekágyas időszak állít elém. A kisbabás-kisgyerekes időszakhoz is kell a sisak és a vért, de az már egy egész más típusú harc, és azt elsősorban magammal vívom, de írok majd később erről is.  

A bejegyzés trackback címe:

http://doraetlabora.blog.hu/api/trackback/id/tr7612914155

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

dora et labora

keresztény | újságíró | feminista | édesanya Laborczi Dóra személyes blogja.

Ha először jársz itt, ezt olvasd el

Kövess a Facebook-on